„Ó, Uram, ha megnyertem jóindulatodat, járj közöttünk, Uram!” (2Móz 34,9a)

Mózesnek nem először kellett könyörögnie népéért, amely újra és újra elfordult Istenétől a pusztai vándorlás során. Az új kőtáblák kézhezvételét követően most is a földre borulva kéri az Úr jóindulatát. Pedig néhány perccel előtte hangzott el, hogy az Úr irgalmas és kegyelmes Isten. Máris megingott volna Mózes hite? Szó sincs erről! Csupán tudja, hogy a szent Isten kegyelmével és szeretetével nem élhet vissza az ember. Az Úr jóindulata irgalom. Ahogyan a mai nap újszövetségi igeversében az apostol írja: „A mi üdvözítő Istenünk nem az általunk véghezvitt cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket.” (B. Pintér Márta)

„Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,10b)

Még csak ízlelgetjük a 2012-es év igéjét, Urunk biztatását, hogy az ő ereje a mi gyengeségünkben lesz tökéletessé. Talán hezitálunk is, merjünk-e ráhagyatkozni erre az isteni ígéretre. Pál apostol vallomása legyen megerősítésünkre. Ő kipróbálta. Tényleg így van, „működik”. Elesettségében micsoda eszköz lett Isten kezében! (B. Pintér Márta)

„Jézus Krisztus az igaz Isten és az örök élet. Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól!” (1Jn 5,20b–21)

Bálványok? Mai, „felvilágosult” világunkban senki sem imád már faragott szobrokat. Legalábbis itt Európában, Magyarországon nem. Pláne nem fenyegeti ilyen veszély a keresztényeket. Mi miatt vehetjük mégis szívünkre az apostol óvó szavait? Mert a veszély örök: mindig lesznek olyan erők, megtévesztő eszmék, amelyek – különféle eszközökkel – megpróbálják eltéríteni a keresztényeket Krisztus követésének egyértelmű útjától. János apostol is egy szellemi irányzat képviselőivel szemben inti óvatosságra levele olvasóit. Határozottan és kizárólagossággal fogalmaz, úgy, ahogyan Jézustól tanulta, ahogyan a Mester is beszélt önmagáról: Krisztus az út, az igazság és az élet. Nincs más út az Atyához, nincs másban örök élet, csak egyedül Jézus Krisztusban! Minden más elmélet, spirituális összemosás, keverés csupán „bálvány”. (B. Pintér Márta)

„Az Úr elküldi angyalát előtted.” (1Móz 24,7)

Milyen bizonyossággal mondja ezt Ábrahám?! Szolgája most indul éppen, hogy Izsáknak, a fiúnak feleséget hozzon. Ő aggályoskodik: mi lesz, ha a kiválasztott ara nem akar majd jönni. Gazdája azonban elnémítja: Isten elkészíti, szerencséssé teszi a szolga útját. Milyen alapon meri ezt Ábrahám ilyen határozottan kijelenteni? Isten ígéretei alapján. Mert tapasztalta, hogy az Úr tartja a szavát. Egykoron kihozta őt szülőföldjéről, gazdaggá tette, és fiút adott neki, és így esküdött meg Ábrahámnak: „A te utódaidnak adom ezt a földet.” – Akkor most miért kételkedne? (B. Pintér Márta)

„Krisztus mondja: „Ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok.”” (Mt 6,14)

Olyan lelki folyamat a megbocsátás, amelyre nemcsak annak van szüksége, aki elkövetett egy bűnt, hanem annak is, aki elszenvedte. Ezt sokszor sem belátni, sem megvalósítani nem könnyű. Mégis azt mondja a jézusi tanítás: ne mérlegeljünk, hanem bocsássunk meg. Hiszen nekünk mennyivel többet bocsát meg az Isten! A harag teher, rabság, a gyűlölet és az indulat ártalmas, Jézus meg akar szabadítani ezektől bennünket. Bocsánatot adni és kapni egyaránt a gyógyulás útja, és ő erőt ad, hogy rálépjünk erre az útra! Isten teszi értünk a legnagyobbat, amikor Krisztusért minden bűnünket megbocsátja! (Kőháti Dorottya)

„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” (Zsolt 106,1b)

Mennyire fontos a hálaadás az életünkben? Szoktunk például köszönetet mondani szeretteinknek, kollégáinknak, barátainknak, vagy csak akkor jutnak eszünkbe, ha kérni akarunk tőlük valamit? Ha képesek vagyunk felismerni, mi mindenért adhatunk hálát Istennek, akkor nem fog eltelni egy napunk sem hálaadás nélkül. Amint hitünkben növekszünk, felismerjük majd, hogy ő még a rosszból is jót hoz ki, a fájdalom, a veszteség, a szenvedés is javunkat szolgálja. Még azért is hálával tartozunk Istennek. Hitbeli növekedést, lelki békét, örömöt hoz a hálaadás képessége. (Kőháti Dorottya)

„Felkiáltott a beteg gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”” (Mk 9,24)

A hit paradoxona… Értjük, mekkora erő, bátorság van ebben a mondatban? Valaki kimondta, s mi is megtehetjük! Az igazi Krisztus-hit hatalmas erőket mozgósít, és életünk minden területét átjárja. Az erő Krisztusé, nekünk nem kell mást tennünk, mint leborulni elé. Azt adni, azt vállalni, akik vagyunk. Hitetlen, de hitre vágyó lelkünket a kezébe tenni. Elfogadni a munkáját bennünk. Amikor elesünk, kérni, hogy segítsen fel. És hálát adni, hogy nem kell előtte másnak mutatkoznunk. Úgy szeret és fogad el, amint vagyunk – betegen, sérülten, bűneinkkel, hinni vágyó hitetlenségünkkel is. Rajtunk is tud Jézus segíteni. (Kőháti Dorottya)

„Tied, Uram, az ország, magasztos vagy te, mindenek feje!” (1Krón 29,11b)

Jézus ezt mondja Pilátusnak: „Az én országom nem e világból való.” És: „Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna.” Minden hatalom Istentől való. Egyesek földi hatalommal vannak felruházva, hogy az isteni igazságot és értékeket valósítsák meg a földön. Van, aki hű ehhez, más visszaél vele. A hatalom, az ítélet, a számonkérés azonban mindig Istené. Aki magának akarja a hatalmat, a dicsőséget, az imádatot, s nem Istennek szolgál, felelni fog tettéért. Mindannyian őelé állunk egyszer. Adjuk át neki magunkat, életünket, legyünk egészen az övéi, életünk rá mutasson, akié minden dicsőség! (Kőháti Dorottya)

„Vigyázzatok, hogy szívetek el ne csábítson benneteket, el ne hajoljatok, ne szolgáljatok más isteneket, és ne boruljatok le azok előtt.” (5Móz 11,16)

Ne legyen más istened rajtam kívül! Bizony, a felvilágosult, modern ember is ismer és imád más isteneket! Még ha nem tudja is, hogy aki vagy ami a szívét betölti, annak lett rabja, hiszen szolgálja, és függ tőle. Izrael népe és a mai ember számára ugyanaz az ige hirdettetik: a teremtő – s számunkra a megváltó és megszentelő – Istenen kívül ne lakjon más szívünkben. Őt imádjuk és szolgáljuk, és egyedül tőle kapunk meg mindent, ami életünket teljessé, egésszé, értelmessé teszi. (Kőháti Dorottya)

„Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8,36)

Anyagiasság, a pénz szeretete, a gyűjtögetés, felhalmozás kényszere, a birtoklás mámora – a másik oldalon pedig kiüresedés, értelmetlenné váló élet, és a végén semmi sem marad… Csak az, amit lelkünkből, szívünkből, szeretetünkből itt hagyunk. Abból fognak élni, arra fognak emlékezni, az fog minket jelenteni nekik, nem a tárgyak. Isten színe előtt minek van jelentősége? A lefelé tekintő ember és a spirituális szemléletű, „ég felé” tekintő ember közötti különbség megfogalmazását számunkra Jézus tanítása, példázatai, figyelmeztetései teszik kikerülhetetlenné. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja… Mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is.” Halljuk meg idejében a figyelmeztetést! (Kőháti Dorottya)