Jöttem mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánni, meg elköszönni, mert mostanság nem nagyon leszek. Kb. egy hétig nem tudtam mylutherezni, mert sok dolgom volt, és ezalatt olyan sok bejegyzés született, hogy nem tudom utolérni magamat. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hosszabb ideig szüneteltetem itt a tevékenységemet, mert már nagyon sok időmet elvette, pedig rengeteg egyéb tennivalóm lenne. Sajnos nálam az nem működik, hogy néha egy kicsit benézek; vagy mindig mindent elolvasok, vagy semmit, és most kénytelen vagyok az utóbbi mellett dönteni. Minden jót nektek, és nagyon szép karácsonyt!

József Attila: Sok gondom közt

Sok gondom közt veled vesződöm,
bóbiskós szántón mérgelődöm
s harmatos, dobogó dombokon
szememre húzom a kalapom.

Hosszúkat lépek s keserülvén
legelgető borjak közt ülvén
orrocskájuk is téged idéz
s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.

Zsákom rádobom a bokorra,
bottal ütök a virágokra,
ordítok, ha szól a billegő,
a folyóig szenved a mező.

Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.

József Attila: „Költőnk és kora”

Hatvany Bertalannak

Ime, itt a költeményem.
Ez a második sora.
K betűkkel szól keményen
címe: „Költőnk és Kora”.
Ugy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora…

Ugy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;
ahogy zúg a lomb, a tenger,
ahogy vonítanak éjjel
a kutyák…

Én a széken, az a földön
és a Föld a Nap alatt,
a naprendszer meg a börtön
csillagzatokkal halad –
mindenség a semmiségbe',
mint fordítva, bennem épp e
gondolat…

Űr a lelkem. Az anyához,
a nagy Űrhöz szállna, fönn.
Mint léggömböt kosarához,
a testemhez kötözöm.
Nem való ez, nem is álom,
ugy nevezik, szublimálom
ösztönöm…

Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.
E világban dolgozol
s benned dolgozik a részvét.
Hiába hazudozol.
Hadd most azt el, hadd most ezt el.
Nézd ez esti fényt az esttel
mint oszol…

Piros vérben áll a tarló
s ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.

Balassi Bálint: Egy könyörgés

„[Uns ist ein] kleines Kind” etc. nótájára

1
Nincs már hová lennem, kegyelmes Istenem,
Mert körülvett éngem szörnyű veszedelem,
Segedelmem, légy mellettem, ne hágyj megszégyenednem!

2
Vagy ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod,
Csak rút szégyentől ódd fejemet, ha bántod,
Halálomot inkább elhozd, hogynem rútíts orcámot!

3
Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel, névvel,
Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,
Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel!

4
Ne gyalázzon éngem kevély ellenségem,
Te légy, Uram, vélem, jótévő Istenem,
Nagy szégyenem ne viseljem tovább, s ne hágyj elesnem!

5
Kiért dicsérhessen lelkem mindenképpen,
Hogy mindenek ellen megtartottál épen,
Áldott Isten, hála légyen néked örökké, Ámen.

Radnóti Miklós: Páris

A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjúságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szívemben szól ma még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.

S balról, a park nagy fái közt
az egyik úgy sárgált az égre, mintha
előre látná már az őszt.
Szabadság, hosszucombu drága nimfa,
aranyló alkonyatba öltözött,
bujkálsz-e még a fátylas fák között?

Mint hadsereg vonult a nyár,
port vert az úton és dobolva izzadt,
hűs pára szállt utána már
s kétoldalt szerteszét lengett az illat.
Délben még nyár volt s délután esős
homlokkal vendégségbe jött az édes ősz.

Úgy éltem akkor, mint gyerek,
kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó
öreg, ki tudja már: a föld kerek.
Zöld voltam még s szakállam mint a hó.
Sétaltam és kinek volt gondja rá?
Később leszálltam én a forró föld alá.

Hol vagytok ó, zengő állomások:
CHÁTELET-CITÉ – St. MICHEL-ODÉON!
S DENFERT-ROCHEREAU – úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! – kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

S az éjszakák! az éji vándorút
a végekről a Quartier felé!
Páris felett a furcsán elborult
hajnal mégegyszer felszürkéllik-é
mikor a versírástól részegen
és félig alva már aludni vetkezem?

Ó, visszatérni, tűnő életem
nehéz sodrából lesz-e még erőm?
A lent bűzölgő olcsó étterem
macskája párzott fönt a háztetőn.
Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?
Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen
ricsajban úszhatott a hold alatt Noé.

Rainer Maria Rilke: A hattyú

Félni egyre, élni vontatottan,
életünk, akár a hattyú útja,
melyet még le sem írt a habokban.

És meghalni, titkosan elülni,
mily elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyút látsz elmerülni: –

a vizen, mely nyájasan fogadja,
fodrozódik, elmúlik alatta,
s boldogan gyürűzik föl a hab;
míg a hattyú csöndesen kiválik,
mind nyugodtabb, tisztább és királyibb
méltósággal cél felé halad.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Miért született annyi komponista, énekköltő és dalszerző Ajkán?

Mert Ajkáról ki se fogy a nóta…

Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

Karácsonyra feljött vidékről
Lóci kedvence, az apám.
Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
hogy délelőtt és délután

tőle visszhangzott az egész ház
és én már féltem egy kicsit,
hogy itt hiába az okos szó,
itt már csak a terror segít.

Apám, látva, hogy unokája
hogy a nyakamra nő, talán
nevetett magában az ifjabb
ügyetlen apán, a fián,

s ha nem is gondolt vissza arra
az időre, mikor velem
bánt el, meg akarta mutatni,
hogy hogy nevelnek helyesen,

s mondott valamit a gyereknek,
fél-tilalmat és fél-panaszt…
Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
hisz olyasmit vagy ugyanazt

mondtam volna esetleg én is…
S szavára Lóci dacosan
összerezzent, és vele én is,
egész úgy, mintha én magam

kaptam volna a szemrehányást,
a szót, a tiltót, büntetőt,
azt, ami oly gyűlöletes volt
harmincegy évvel ezelőtt:

úgy éreztem: most készülődik
ellenem egy más akarat,
úgy éreztem: lapulni kell, vagy
összetörik a csontomat,

és elöntött a keserűség,
a gyerekkori fájdalom – –
És Lóci felelt: – Csak azért is!
Úgy lesz, ahogy én akarom! –

És apám szólt: – De nem szabad, mert
apu megbüntet!… – Lázadó
hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
leszek! csak rossznak lenni jó! –

Néztem apámat: énhelyettem
játszotta meg, hogy szigorú,
és Lócit: s láttam, hogy helyettem
lázadt fel szegény kisfiú:

helyettem lázadt, s amit egykor
nem mertem, most megtette ő,
s egyszerre nagyra nyilt, szabadra,
előttem a nemhitt jövő,

s valamit akartam csinálni,
valami bolondot, vigat,
ami majd mindent elfeledtet,
és szóltam: – Lóci, gyere csak,

gyere, kis disznó, megtanítlak
röfögni… – Röfögtem neki
és Lóci is röfögni kezdett,
hogy potyogtak a könnyei,

és béke lett és már mosolygott
a harminc év kísértete,
Lóci játszott s én nem sajnáltam,
hogy a napom elment vele.

Kányádi Sándor: Fekete-piros

leíró költemény, melyet szereztem
a kolozsvári Malomárok és Telefonpalota
közti járdaszigetről az ezerkilencszáz-
hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök
és vasárnap délutánonként.

Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
– amikor kimenős a lány –,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.

Kolozsvári telefonház,
száz az ablak, egyen sincs rács,
ki-bejár a világ rajta,
de azt senki sem láthatja.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
A magnó surrog így,
amikor hangtalan másol.

Sír a csizma, sír
a szédítő tánctól:
tatár öröm, magyar bánat,
megszöktették a rózsámat.
Ha megnyerte, hadd vigye!
Fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Mintha tutajon, billegőn,
járnák süllyedő háztetőn,
alámerülő szigeten,
úszó koporsófödelen.

Fejük fölött neon-ág,
csupa világ a világ!
Ecet ég a lámpában,
ecet ég a lám-pá-ban.

Anyám, anyám, édesanyám,
gondot mért nem viselsz reám.

Föl-föllobban
egy-egy dallam,
– amit talán csak én
a botfülű hallhatok,
akiben kézzel-lábbal
mutogatnak a dallamok, –
föl-föllobban
egy-egy dallam,
s mint a gyertya a huzatban
kialszik.
Szamos partján mandulafa
virágzik;
fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Körbe-körbe
majd pörögve
majd verődve
le a földre
föl az égre
szembenézve
sose félre:

egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.

Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?
Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?

Vagy régebbről, húszezerből?
Még a nyelv előtti ködből
teremti újra – az ösztön?
Akár a szemek mandula-
metszését az anyaméh
szent laboratóriuma?

Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros-fekete
táncot jár.

A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.

http://www.youtube.com/watch?v=_2bElB–ojc