Alapige: részletek Mária hálaénekéből és Róm 1,14
Kedves egybegyűlt Testvéreim, ma a humorról szeretnék nektek beszélni.
Mostanában nagyon foglalkoztat engem az a kérdés, vajon hol a helye a humornak az evangélikus teológiában. Van-e ott egyáltalán keresnivalója? Annak a humornak, ami nem nevetés, nem tréfa, nem is keserű humor, hanem valami egészen más.
Az a gondolkodás, látásmód és tett, amit Mária hálaénekében hallottam. Az az indulat, ami Máriát mindenekelőtt Isten dicséretére, Isten magasztalására, őszinte, gyermeki, közvetlen hálaadásra készteti a Szentlélek erejével. Mert „nagy dolgokat tett vele a Hatalmas, és szent az ő neve.”
Az az ének, ami Máriát egy furcsa kijelentésre buzdítja: miután Istent a legnagyobbnak nevezi, kicsinek mondja a nagyot, és a nagyot kicsinek.
"Hatalmas dolgot cselekedett karjával,
szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat.
Hatalmasokat döntött le trónjukról,
és megalázottakat emelt fel.
Éhezőket látott el javakkal,
és bővelkedőket küldött el üres kézzel."
Érthetetlen, hogy Mária miért énekli mindezt, amikor ő is jól tudta, hogy a hatalmaskodók a helyükön maradnak, ha nem is ugyanazok a személyek, a hatalmaskodás ténye mégis változatlan. Az akkori Palesztina egyáltalán nem azt a képet mutatta jogi, társadalmi és vallási tekintetben, hogy a kicsik már nagyok, a gőgösöket pedig ténylegesen megalázta Isten. Mária, Jézus édesanyja mégis arról prófétál, hogy a megalázottak és az éhezők, jóllakottak és uralkodók között, mindenféle emberek között, ténylegesen épül Isten rejtőzködő országa, amit fia, Jézus hirdetett.
Pál apostol megtérésének ünnepnapján emlékezzünk arra, mit írt az apostol a római gyülekezetnek: Isten országának hírével adósa mindenkinek. Mit jelent ez az adósság? Mit mondhatunk róla még a vizsgaidőszak viharainak vége felé, amikor már lassan kezd elcsitulni, kezdi megunni a tombolást? Mit szólhatunk róla általában?
Nézzük, kinek lehetünk adósai. Pál apostol írja, hogy „Görögöknek és barbároknak, bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt adósa vagyok.” A humor számomra éppen azt jelenti, hogy egy szemétdomb tetején virágzik. Ott a könyveken, papírhalmok között, indexbejegyzések tetején, elmulasztott szeretet és elkövetett bűnök szemétdombján. Ez a különös kép arra bátorít, hogy a tudományon kívül bőven van még mondanivalónk önmagunknak, egymásnak, akár a minket megbuktató vagy átengedő tanárainknak is. A humor teológusának van mondandója a tudományon, sőt az igehirdetésen túl. Adósai vagyunk egymásnak. Adósai vagyunk mindazoknak, akik még tényleg nem hallottak Isten országáról. Adósai vagyunk szakadt rockereknek, elbukott alkoholistáknak. Adósai vagyunk hamis prófétáknak, rajongóknak. Adósai vagyunk mindazoknak, akiket bíráltunk, de akikért nem imádkoztunk. Egyedül Istennek nem vagyunk már adósai, mert ha hiszünk a bűn fullánkjában, és hiszünk a megbocsátásban is, már rég elsirattuk adósságpapírjainkat.
A Biblia humora Pál apostol egyik legismertebb mondatában is megszólal: „mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság”. Hangsúlyozni szeretném, hogy a humort továbbra sem kárörömnek, olcsó tréfának, könnyed nevetésnek gondolom. Sokkal inkább valami igazán életszerű, életigenlő tettnek értem, ami Istenhitből ered, a valóság iránti bizalomból fakad, ami az elidegenedett világba derűt hoz. A derű persze nem látszik, csak áthat minket. Alig látható mosoly – könnyeken át is.
Ezért nekem a humor mindig is nyílt, őszinte, közvetlen, naiv dolognak tűnt, ami a valóságot minden borús tapasztalat ellenére eredendően jóindulatúnak tartja. Lehet, hogy eltévesztettem a fogalmat, a humor nektek nem ugyanazt jelenti, mint nekem.
A humor azt jelenti hitéletemben, hogy Mária csalás nélkül dicsőíti Istent, Pál apostol hamisítás nélkül szemléli a világot: nem kábítószert jelent, ami tagadja a valóságot, ami menekülni próbál egy biztonságos, eldugott helyre. Nem mondja rossznak, egyre rosszabbnak a világot, hanem egyre inkább abban hisz, hogy a szeretet teremt. Mindketten észrevették a valóság látszólagos fonákságait, érthetetlen fordulatait, bosszantó igazságtalanságait, mégis rendíthetetlen bizalommal fordulnak Isten felé. Minden igaz próféta és igehirdető őszintén és bátran igyekszik beszélni Istenről és emberről – mintha újra gyermek lenne, ahogy a zsoltáros írja: „csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem.”
Imádkozzunk most csendben azért, hogy bizonyságtételünket mi is gyermeki, érthető, egyszerű, közvetlen, gyermeki nyelven mondhassuk. Ha kell, imádkozzunk imádkozásért.
