Látjátok, feleim… egyszerre feltámadt!
„Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.”
Nagypéntek a temetési beszéd illő napja. Meghalt, itt hagyott, meg is csalt minket. Kiválónak tűnt, szívünkhöz nagyon közel állt, mert magával ragadó volt beszéde hozzánk, tetteire szívesen emlékezünk. Csodálatra méltó és bátor odafordulása vámszedőkhöz, adócsalókhoz, hazaáruló férfiakhoz, lenézett nőkhöz, bűnös asszonyokhoz talán egy jobb, egy tényleg szebb világot ígért, ahol az emberek testvérei egymásnak. Hiszen úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók, nem úgy, mint a teológusok. Álmodozásaimban talán még azt is hittem, hogy eltűnik a bűn, a bűnösök is megszentelődnek, együtt vigadunk ellenségeinkkel: már a bosszúnál is szebb eszme volt! Hiszen az emberiség történelme eleget vajúdott már. De „jaj, összedőlt a kincstár…”
Ott álltam a sírnál. Egyáltalán nem érzem úgy, főleg akkor, Nagypénteken nem éreztem úgy, hogy a bűnt is eltemetjük. Összeomlott minden: Isten közelítő országa, megsemmisültek az ígéretek, sírba szállt minden, amit valaha csak hirdetett Ő, és előtte a próféták, Ézsaiás, Jeremiás, Keresztelő János. Összedőlt a kincstár. Harag is volt bennem. Az a kevés ember, akinek volt mersze a kivégzés helyéig is elkísérni őt: néhány asszony, köztük az édesanya, és a szeretett tanítvány várta a rövid temetési beszédet. Igen, ezt nekünk kellett volna mondani, nekünk élőknek: az élőket kell vigasztalni, nem a halottat. Nem a pásztort, akit nemhogy megvertek: hanem megölték, kivégezték. A nyáj szétszéledt: tényleg, ez is ígéret volt, emlékszem. Meg kellett történnie a teljes összeomlásnak. Csak akkor még nem értettem őt.
Nem tudtam mondani semmi biztatót a sírnál. Ha a bölcs prédikátor szavaira gondolok, akkor ma is belátom ugyanúgy, hogy illő, alkalmas ideje volt valaminek Nagypéntek: a legmélyebb gyásznak. Neki kellene beszélni, mondtam magamban a kínos csendben, a tehetetlenség némaságában, az összeomláskor, neki kellene tenni most valamit, ő értett ehhez igazán. De ő nem volt már. Akik a sírig követtük Jézust, ha elég bátrak voltunk a keresztig is elkísérni: elmondtuk volna a halotti beszédet, ami egy igaz, becsületes, jóravaló, derék, tisztességes embert, a valaha élt legjobb embert megillet. Csendben maradunk.
A sírt lezártuk még időben. Féltem, hogy valamelyik nagyszájú tanítvány közülünk, aki nem bírja elviselni lelkiismeretének vádló szavát… vagy egy asszony!, aki a gyászban és e szép férfi iránti rajongásában tébolyodik meg: szóval nemsokára feltámadási beszéddel áll elénk… Vagy akár én is feltámaszthatnám bármikor: bosszúból! Igen, Atyja jobbjára űzni, jó magasra…
A zsidó szellemi elit, úgy tűnik, hála Istennek, együtt gondolkodott velem, isteni beavatkozás és váratlan fordulat, megnyugtató esemény: az őrizetet is megszervezték a sír mellé, nehogy ellopják a testet. Jól tették. Így megkötöztek engem, nem kellett küzdenem akaratom ellen, mehettem végre pihenni: kipihenni a fáradalmas követést. Követést, aminek végén óriásit csalódtam. Ráadásul – keserű humorral – akaratuk ellenére ők, a zsidó vének is megadták neki a végtisztességet.
Nyugodjon békében, eleget szenvedett.
Így érkeztem ma hajnalban ide. Magammal hoztam minden keserűségemet, haragomat, csalódottságomat, fáradtságomat, nyugtalanságomat. Nem tudtam kipihenni a nagy jeruzsálemi ünnepet, ami végzetes volt számunkra, ami győzelme a bűnnek. Nem hagy pihenni, kikapcsolódni, szórakozni, aludni az elmaradt nagypénteki halotti beszéd.
Úgy, ahogy gyászbeszédet nem tudtam mondani a halott test mellett, úgy most az üres sír mellett sem tudok megszólalni. Hogy kerültem ide? Mária, a magdalai Mária érkezett a hihetetlen hírrel: nemhogy az üres sírt fedezte fel, hanem látta az élő Jézust. Nem tudok megszólalni, már csak azért sem, mert feltámadási beszédet nem hallott még senki. Halotti beszédet már hallottam, feltámadásit még nem. Most is csendben maradok. Türelmetlenül várom, hogy folytassa Mária. Hinni akarok neki.
Leginkább azt akarom, hogy most az emberek hallgassanak el ismét, maga az élő Isten mondjon valamit. Ő biztosan ért ahhoz is, amit feltámadási beszédnek gondolok. Egyszerű beszéd lehet, amit csak azok értenek, akik a sírig követték őt, látták csúfos halálát, vereségét, az iszonyatot, és meggyászolták, végül eltemették.
Mindkettő beszéd a sírnál hangzik el, egyiket nem érteném a másik nélkül. Mintha nagypénteken emberért elmondott halotti beszéd maradt volna el, most pedig a szenvedésben kétnapi hallgatásban megdicsőült Isten Fia érkezne közénk.
Csendesedjünk el, Testvéreim. Hadd mondja ő maga: nézzétek Barátaim, feltámadtam. Vállaltam veletek a lét fenyegetéseit: ugyanolyan testben születtem, mint ti. Éreztem a nagycsütörtök éjjeli hideget, éreztem fájdalmaitokat, magamra vettem szenvedéseiteket, még a halált is. Nem ismertétek akkor fel bennem az ács Fiát. Valami földöntúli lázadót akartatok belőlem kierőszakolni, egy hőst, aki ítél végre.
Felismeritek most bennem Isten Fiát? Szelíd vagyok és alázatos, nem élek vissza hatalmammal. Atyánk kegyelmének ideje tart még. Engem, aki Szűz Máriától, egy falusi asszonytól születtem, tanítottam, tanítványokat hívtam el, szenvedtem, vállaltam a szégyent, a prófétaságot saját hazámban, és meghaltam Pontius Pilátus helytartóságának idején, alászálltam a poklokra és harmadnapon feltámadtam. Ez az én rövid történetem.
Csendesedjünk el…