Kelenföldi bibliaóra
A piros hetesen egymásra dőltek az emberek, ahogy a körtérnél lassított. Én már jó előre kitámasztottam magamat a forgóban, és megkapaszkodtam a rúdon egy néni keze felett, és nálam majd egy fejjel magasabbra nőtt egyetemista lány keze alatt illedelmesen két-két centi távolságot hagyva. A heringes doboz-szerűen tömött buszból kipréselődtem sokadmagammal, és a gyalogosoknak szóló lámpa zöldre váltásának megörülve elindultam a négyes végállomása irányába. A zebracsíkok felett szemerkélő esőcseppeket hirtelen egy kocsi fényszórója világította meg, majd furcsa, satírozó hangot hallatva félig elfordulva egy piros autó csúszott a zebrára hátuljával megtaszítva egy fiatal lányt. Épp csak hogy megállt a kocsi, nagyhangú negyvenes nő ugrott ki és azt kiabálta: „Megcsúsztam!” Többen megálltak, hogy kiabálva vitára keljenek a hölggyel, vagy felsegítsék a hasra esett lányt, vagy csak bámuljanak egy darabig. Én ez utóbbiakhoz csatlakoztam egy-két másodpercre, magamban hálát adva Istennek, hogy nem lett súlyos következménye a rögtönzött „vagy luk, vagy fa” játéknak. Na, nem baj, már csak pár száz méter, és vár a jó melegen fűtött terem a Bocskai úton. Még egy darabig versenygyaloglást játszottunk pár nálam szaporább vagy eltökéltebb utcai versenyzővel, de végül csak megérkeztem.
…
Szeretem a századelői épületeket, sok régi emlék köt a nagy nehéz ajtókhoz, kisgyerekkoromtól kezdve, ahogy a nagy nyirkos kilincsbe belekapaszkodik az ember, és a megfontoltan nyíló ajtó súlyától valamilyen biztonságérzet tölti el az embert. Hasonlóan jó érzéseim vannak az ősrégi csengőgombokkal és az ablakokat védő mázolt hajlított vasrácsokkal…
…
De most erre nincs idő, mindjárt egész van, kezdődik a ma esti bibliaóra. Talán Pál apostol rómaiakhoz írott levele, vagy a kettő Korintus? Mindegy, jó társaságban, érdeklődő emberek között biztosan érdekes beszélgetés fog várni, bár a másfél-két óra kicsit sok, a legutóbb is egy óra után úgy lement a vérnyomásom, hogy ki kellett mennem a pingpong asztal mellett csinálni harminc guggolást, hogy kicsit meginduljon a vérkeringésem, és ne pislogjak úgy mint valami nagyra nőtt bagoly. Pedig Isten úgyse’ nagyon érdekes beszélgetés volt. Élvezetes volt, hogy különböző gondolkodású, vérmérsékletű, hitbeli meggyőződésű emberek a maguk szemszögéből mennyire máshogy láttak egy-egy magvas páli gondolatot, amelyek első hallásra csak egy újabb kánaáni fordulatnak tűntek, de a mondatokat többször megrágva mégis kitűnt, mennyit töprenghetett ezen a legkisebb apostol, a névrokonom, akitől példát vettem olyan sokszor a többi ember felé való alázatos – de nem megalázkodó! – megnyilvánulásában. És persze hányszor hasonlítottam inkább Péterhez a maga meggondolatlanságával, indulatosságával. Tűz és víz…
…
De jó is volt abban nyirkos, zord, téli időben ott bent a teremben! Hat vagy hét éve már? Nem baj, az emléke elkísér más termekbe, legyenek azok falusi házakban, templomi sekrestyékben, téli- nyári időben, fiatalokkal, idősekkel. Az alap melyen együtt vagyunk úgy is mindenütt ugyanaz, Ugyanő!
