Valami belülről folytogat. Valami nem hagy nyugodni. Valami miatt folyamatosan járkálok fel-alá az emeleten. Valami belülről teljesen felemészt.

Valami van a torkomban, amitől sehogy nem tudok szabadulni. Kucorgok a sarokban és keservesen öklendezem, de nem jön ki. A csomó továbbra is ott van. Felhúzom a térdeimet és átkarolom őket, miközben a könnyeim forrón égetik a szemem és az arcomat. Hintázni kezdek, miközben némán, kifejezéstelen arccal bámulok előre. Bejön valaki, akiről nem akarok tudomást szerezni, akit elátkoznák a legszívesebben, de nem tehetem, mert amit teszek, az visszaüt rám is. Nem akarok többet szenvedni, nem akarok bilincsben élni és nem akarom, hogy egy senkiként nézzenek rám. Nem vagyok szolga és nem tűröm, hogy utasítgassanak. Egy ember vagyok, aki érez, aki ugyanúgy húsból és vérből van, pont annyira, mint a többiek.
De ő csak magyaráz és magyaráz, mintha ő lenne az az asszony, aki előtt mindenkinek meg kell hajolnia. Gonosz varázsigékkel kényszerít arra, hogy megtegyem, hogy behódoljak. De egyenlőre még erős vagyok. Nem teszem. Ember vagyok, a fia lánya és nem fogom hagyni, hogy úgy bánjanak velem, mint egy szolgával.
Beszél és mutogat. Nem akarom meghallani, nem fogom meghallani! Nem vagyok kíváncsi rá! Elátkoz. Szórja a mocskát.
Kiáltok. Kiabálok. Ordítozok. Ordítok. Érzem, ahogy a hangszálaim megfeszülnek. Érzem a fájdalmat. Végighasít a torkomon és érzem, hogy a hangszálaim még jobban feszülnek, de nem törődök vele. Hányingerem van, de az sem érdekel. Kiadom magamból a sok év alatt felgyülemlett mocskot. Amivel etettek, amivel itattak.
Hányok.
Kirohan és eltűnik a színről. Vége. Egy időre vége. Na de meddig? Istenem, meddig?
Mikor lesz már vége?

Farkasember

Az óra tizenegyet ütött, s az orrát megcsapta a már jól ismert szag. Indulnia kell. Kilépett az ajtón és lesétált a lépcsőn. A szemei már vérben forogtak, miközben elindult az úton, hogy áldozatot keressen. A beton csúszott a jégtől és hideg volt a hótól, de ez őt nem érdekelte. A földes uton már futott, hogy minél előbb a kietlen, hideg erdőbe érjen, ahová mindig menni szokott Telihold estéken.

A keze már bundás volt, a haja meghosszabbodott, a fülei hegyesebbek lettek. Befutott a fák közé és felvonított. A madarak felröppentek az ágakról, a nyulak visszabújtak az üregeikbe és még a vaddisznó is ijedten tekintgetett körbe.

Lehajolt a megfagyott földre és szimatolni kezdett. Hosszú körmeivel megkaparta a földet és szorosan hozzászorította az orrát. Érzett valami újat, valami szokatlant, valami többet. Egy édes illatot érzett. Amit eddig soha sem. Letérdelt a földre és tovább szagolt.

Negyed órán keresztül követte az illatot, mire elérkezett egy hóval borított tisztáshoz. Kibújt a fák árnyékából és tovább kúszott a hóban. Fetrengett, hempergett benne, hogy minél inkább magába vegye az illatot. Egyszerűen megkívánta az illatot és a gazdáját, bár fogalma sem volt, minek lehet ilyen varázslatos illata.

S hirtelen neszt hallott a félcsupasz bokrok mögül. Felállt és visszafutott a fák árnyékába. Lehasalt a földre és ott figyelt halkan. Lélegzetet is alig mert venni. A tisztást beragyogta a telihold vakító fénye, így tökéletesen rajzolódott ki egy apró lányka alakja.

Ahogy a lány a tisztás közepére ért megcsapta az édes illat. Mélyen beleszippantott. Óvatosan előbbre kúszott, hogy jobban láthassa a lányt és jobban érezhesse az illatot.

A lány letérdelt és az arcát a Hold felé fordította. Majd hirtelen kitört magából. Keservesen zokogni kezdett és ordított, ezzel felverve az erdő valamennyi lényét.

Feltámadt a szél. Süvített és csípte a pofáján még csupaszul maradt területeket. A bundáját teljesen behavazta. Felült és türelmesen figyelte a lányt, akinek az arcán ezüstként csillogtak a könnyek. A fejét fogta és végigsimított a haján. Szaporán rázta a fejét, miközben újabb könnycseppek forrósították fel az arcát. Sírt, zokogott. Még az ő számára is keserves volt ezt végignézni és akaratlanul is felvonított.

A vonításra a lány összerezzent és úgy tűnt, hogy meglátta. Farkasszemet néztek hosszú percekig, majd végül a lány hanyatt dőlt a térdig érő hóban. Békésen feküdt és ő úgy érezte, most kell megmutatkoznia.

Kilépett a fák árnyékából és halk, nesztelen léptekkel megindult a test felé. A fák föléjük tornyosultak, a csúcsaik összefutottak és rájuk világított a telihold. Megállt a testtől úgy öt méterre és végigfutott rajt a félelem. A végtagjai megremegtek, ahogy egyre jobban megérezte az illatot és látta a lányt, aki nem tudta, mi vár rá. Még ő sem tudta, de érezte, hogy neki kell. És megmordult a gyomra. A vére felpezsdült és forrni kezdett. Megnyalta a szája szélét. Közelebb lépett a lányhoz.

A szeméből még mindig patakzott a könny és az ajkai is remegtek. De így csak még csábítóbb volt a számára. Már közvetlenül mellette állt és a ruháját szagolgatta. Egyszer csak kinyitotta a szemét és már szemtől szemben láthatták egymást. A lány sikított és menekülni akart, de ő rávetette magát.

Belevágta az éles, hosszú karmait a lány húsába, miközben hatalmas, éles fogaival leszaggatta róla a ruhát. A lány még mindig sikított és kapálózott, de ettől ő csak még jobban belelendült. Ráharapot a nyakára és szépen, lassan szorította meg, hogy érezze, ahogy a fogai átzsakítják a bőrt. A lány hangja elfult, s már nem kapálózott.

A szája széle véres volt, a fogai közt bőrdarabkák voltak. Elégedetten körbejárta a testet. A hó véres volt, a test körül bél- és csontmaradványok hevertek. Beleszagolt a hatalmas üregbe és megnyalta a véres bőrt. Az illatot már nem érezte. Elveszett. Megrökönyödve hátrált, majd öklendezni kezdett. Kihányta, amit megevett, amit kitépett a lányból. Már nem érezte az illatot.

Felnézett az égre. Hajnalodik. A két lábára állt és a kezeire nézett. Már csupaszodnak. Megtapogatta az arcát, de az orra és a haja még hosszú volt, a füle pedig csúcsos. Indulnia kell. Futásnak eredt, majd az erdő szélén egy hatalmas fa mögött megvárta ameddig visszaváltozik.

Rosszul lett, öklendezni kezdett. Hanyatt esett. Vonaglott a földön. Úgy érezte, hogy szétmegy a feje, annyira hasogatta.

Lassan felkelt a sárból és visszaindult a falujába. Senki nem volt a házban. Lezuhanyozott és megmosta a fogát. Millió apró bőrdarabka úszkált a mosdóba, miközben kiöblítette a száját. Nem értette mi történt.

Két lélek harca

„ …ő csak ült, s meredten nézett maga elé a semmibe. Szemei üvegesek voltak, arca falfehér…"

Amikor eljön a tél, s meghal a természet, van egy ember ki ugyanígy érez. A fák levetkőznek, a virágok megfagynak, s az állatok is vacognak. Ismerek egy embert, ki ilyenkor mélabús, s vad. Rátör a rossz kedv, mi minden körülötte levőt befed és leteper. Ez az ember levertté lesz, s depresszió keríti hatalmába. A világot hibáztatja bűneiért, a világot… ostobaságaiért.
S azt hiszi, azzal minden megoldódik, ha eldobja életét. Beszélni nem lehet neki, hiába mondjuk: „ Ne keseredj el, majd minden megoldódik!" De nem hallgat senkire, csak magára. Bebeszéli, hogy minden megold azzal, ha véget vet sanyarú sorsának. Küzd ellene, küzd betegsége ellen, de paranoiája erősebb, s az erő száll ki belőle.
Otthon ültem a szobámban, Beethoven Für Elisét hallgatva, mikor megcsörrent a telefonom. Az édesanyja hívott: „ Gyere gyorsan, beszélj vele!" Bicajra ültem, s hajtottam minden erőmből, s mikor odaértem… A kapu nyitva volt, így beléptem… Ő ott ült a lépcsőn, ölében ölebével és mereven bámult előre. Bámult egy kőre előtte, s hevesen simogatta kedvencét. Mint egy élőhalott ült ott, s szorította egyetlenét. A kutya csak úgy, mint gazdája kedvtelen volt, s azelőtt boldogan futott hozzám, most rám sem nézett.
– Miért csinálod ezt?
-…
De ő csak ült, s meredten nézett maga elé a semmibe. Szemei üvegesek voltak, arca falfehér. S akkor fedeztem fel, hogy pulcsija ujja tiszta vér.
– Megint megvagdostad magad… – suttogtam, de úgy látszott meg sem hallotta szavaimat. Leültem mellé és átkaroltam. Meg se rezzent. Felhúztam pulcsija ujját, s erre már felszisszent. Fájt neki…
– Miért csinálod ezt?
– Az én életem. – dadogta, s végigfolyt arcán egy kövér könnycsepp. Eddig csak temetésen láttam sírni. Látszik, hogy valami tényleg megtört benne.
– Meg akarsz halni?
– Hagyjál!
Előhúztam zsebemből egy papírzsebkendőt, és letörölgettem véres kezét. Félig rászáradt. A másik kezét kutyája nyalogatta. Ott is megvágta magát. Egy hajszálon múlott az egész, különben elvágja az erét.
– Nem vagy magadnál!
– Menj haza!
– Meg akarsz halni, mondd?
Felpattant a lépcsőről, ölebét levágta és sírva fakadt. – Az én életem! – kiáltotta. – Ne avatkozz bele, ez a sors keze!
– Tévedsz! – hangomban az elfolytott zokogás érződött. – Ne add fel! Küzdj ellene!
Megtörölte szemét, s keserveset sóhajtott. Felálltam, s átöleltem… Szorosan magához ölelt, miközben megmarkolta vállamat és keservesen zokogott. Már együtt sírtunk!
– Nincs miért élnem!
– Ne mondd ezt! Mindenki szeret és aggódunk érted!
– Meg akarok halni!
Csak zokogott és zokogott. Fájt, hogy nem tudtam segíteni rajta, pedig annyira szerettem volna.
Vele maradtam, majd éjfélkor – mikor már aludt – hazaindultam. Reggel nyolckor telefonom csörgésére ébredtem.
– Igen, tessék?
– Kórházban van! – mondta egy ismerős férfi hang. A bátyja hívott. – Kórházban van!
Kilencet ütött az óra, mikor beértem az épületbe, s feltaláltam a megfelelő emeletre. Szüleire kétségbeesve találtam, s az orvos könnybe lábadt szemekkel állt ott.
– Ugye jobban van?
– Sajnálom…