Nah ez télleg extreme vicces! :):):)

A JÓSZÍVŰ ÓRIÁS

Hol volt, hol nem volt, túl mindenen, élt egyszer egy óriás. Ez az óriás olyan hatalmas volt, hogy az erdő legmagasabb fája is csak a térdéig ért, feje pedig a felhőket súrolta, ám amilyen nagy és erős volt, épp olyan szelíd és jószívű.

Egy szép tavaszi napon, amikor lent üldögélt a folyóparton, kétségbeesett sírásra lett figyelmes. Felnézett, és egy kismadarat pillantott meg az egyik nagy fűzfa ágán.

– Hát te miért sírsz itt ilyen keservesen ? – kérdezte tőle az óriás.

– A sas elragadta egyetlen fiókámat ! – zokogta a kismadár – Ki segít most, ki ad nekem erőt, hogy elviseljem ezt a csapást ?

Az óriás elkomorodott. Felállt, az inge alá nyúlt. Amikor előhűzta a kezét, a tenyerében egy hatalmas, vörösen izzó szív lüktetett.

– Az én erőm a szívemben lakozik. – mondta – Most megosztom veled ezt az erőt.

Azzal a kismadár felé nyújtotta a szívet. Az hozzásimult, érezte, ahogy valami melegség járja át a testét. Felröppent az óriás vállára.

– Köszönöm neked ! A te erőd most már az enyém is ! – csivitelte hálásan, azzal elrepült az erdő irányába. Félútról még egyszer visszanézett az óriásra. „ Milyen furcsa ! ” – gondolta – „ Valahogy nagyobbnak tűnt az előbb. ”

Az óriásnak ettől a naptól fogva rengeteg tennivalója akadt : az erdő összes állata hozzá jött el bánatával, hogy erőt merítsenek tőle a reménytelenségben. És ő adott mindenkinek.

Közben elmúlt a tavasz, majd a nyár. Őszre az óriás már épp csak elérte a legcsenevészebb fa legalsó ágát, de továbbra is odanyújtotta szívét minden rászorulónak. És eljött a tél …

Az óriás – aki most már akkora volt csak, mint egy nagyobbacska fúszál – az erdei úton sétált. Meg-megállt, néha szaggatott köhögés rázta meg a testét. „ A végéhez közeledik az esztendő. Nemsokára újra eljön a tavasz, majd a nyár. De nekem nem lesz már több tavasz. ” Idáig jutott gondolataiban, amikor egy csendesen pityergő kisleányt pillantott meg az út szélén.

– Miért sírsz, kisleány ? – szólította meg.

„ Nini, egy manócska ! ”- csodálkozott a kisleány és abbahgyta a pityergést.

– Segíts rajtam ! Mindenki csak engem bánt ! Elfogyott az erőm !

Az óriás elmosolyodott. Kinyújtotta tenyerét, amelyben ott feküdt egykor oly hatalmas szíve összeaszva, megfakulva. Már alig dobogott, csak néha futott át rajta egy-egy gyenge remegés.

– Hunyd be a szemed, és érintsd meg ! – mondta a kislánynak.

Az lehajolt az óriáshoz. Becsukta a szemét, és megérintette a szívet. Az összerándult, majd felizzott. A kislány érezte, ahogy az ismeretlen erő átáramlik a testébe.

– Köszönöm, manócska ! – suttogta halkan, és kinyitotta a szemét.

De az óriás addigra már eltűnt. Csak egy maréknyi szív alakú hamukupac maradt a helyén, amit a szél felkapott és szétszórt …

Ez gyönyörű!! :)

Egy duett:
Alanis Morisette és Nuno Bettencourt – More than Words

http://www.youtube.com/watch?v=e48Hv-oz5Mo