sem adósa, sem uzsorása…

sem adósa, sem uzsorása,
sem bírája, sem hasonmása
nem vagyok senkinek,
nem vagyok senkinek.

vagyok, mint mindenki más: ember.
-aki bennetek hinni sem mer.
így kiégve állok
így kiégve állok.

de jaj, nem tudok megnyugodni,
szeretnék végleg elaludni,
hogy békén hagyjatok,
hogy békén hagyjatok.

mindegy, hogy az ég zöld, s a fű kék,
szeretném, hogyha szerethetnék.
tisztán és szabadon,
tisztán és szabadon.

megjegyzés: Rájátszás Ady Endre Sem utóda, sem boldog őse… című versére.

nem tudnék

talpamon a sebek begyógyultak.
az üvegszilánkokat feltakarítottam.
a seprű ismét a falhoz támasztva. régi helyén.

szavaitokat már nem tudom visszaidézni.
csak a talpamon lévő hegek emlékeztetnek az éles fájdalomra.

de a kukát kitettem az ház elé.
ma jött érte a szemeteskocsi.

az apró részleteknek már nincs jelentőségük.

csak arra kérlek titeket,
hogy ne ejtsétek le megint poharaitokat a konyhakőre.
nem akarom, hogy szavaitok újra szétrobbanjanak.

hisz nem tudnék még egyszer feltakarítani.

felszárad

izzadt kavicsok között törött kagylók. elhagyott csigaházakat most a víz.
bőrünkre száradt só a szégyen. lassan eltűnik minden. illat, szín, mosoly.
partra vetett halak tátogják a titkot. de a titok sosem érhető. morajlás öli
a hangokat. kiégett tekintet pásztázza a tájat. sziget. tán túlpart. dombok.
az érzék csalódás. önmagunkba temetkezünk. test köré csavart törölköző.
talán minden folt felszárad egyszer. s helyükön csak a megbánás marad.

megtisztulás

tenyerembe hímezted arcodat.
aranyfonál és könny.
bennem reszketsz. betakarlak hát.
kitárom szárnyaim. eső elől védelek.

a rétek tisztaságát öltöd magadra.
nyers dió illata bőröd.
tengerszem vagy síkság-magányomban.
eredendő bűn és megváltás.
általad tisztulok meg én is.

gyermekévek lenyomata

még emlékszem a gyermekévekre.
a lenyomatuk ott lapul az utca csendjében.

egy papucs, mely az aszfaltban ragadt,
pocsolyában úszkáló papírhajó,
egy bicikli a gesztenyefa alatt,
vagy az édes-hamis furulyaszó.
-mindegyik én vagyok.

nyári zápor után rövidnadrágban
ugráltunk a vízzel teli árokba,
mezítláb táncoltunk az esőben,
menekültünk a kutyák elől.

indiánost játszottunk az ártér fáival,
meglapultunk a töltés virágai között,
s kergettük a bokorba bújó madarakat.

még emlékszem a gyermekévekre.

bár az aszfaltban ragadt papucsot
olajbűzös kerekek tapossák naponta.
a papírhajó elsüllyedt a pocsolyában,
a biciklit pedig ellopták a fa alól,
s már nem hallani az édes-hamis furulyaszót.

de az a régi utca sosem ereszt.
minden nap elmegyek belőle
és minden nap hazatérek hozzá.
ő pedig újra és újra megmutatja
gyermekéveim apró lenyomatát.

illatod a falakon

a csend a falra festette illatod,
arcod árnyéka a párnám alá bújt,
minden érintés valamit itt hagyott,
minden imát a szél messze fújt.

nem tudom kimondani a szavakat,
mert némán születnek bennem,
s félúton szertefoszlanak.

felszakad bőröm alatt a hangod,
szemgödrömben kopog a félelem:
egyszer engem is magamra kell hagynod.

zsebembe minden pillantást elrakok,
szárnyaim alatt ördögök ülnek,
és lángra gyúlnak a kereszt-tegnapok,
miket egykor a Golgotára tűztek.

Négy haiku

NYÁRUTÓ

Madarak hangját
repíti a hűvös szél.
Kialszik a nyár.

TÉL

Gyümölcsfa-halál.
Belopózik szobámba
a tél illata.

NAPOK

Levél-napjaim
avarban préselődnek.
Minden mulandó.

BÁNAT

Arcán a csönd ül,
szempilláin csillagok.
Zuhog az eső.

üldözlek

felboncolnálak.
bőrödből kicsomagolnám
és molekuláira bontanám a lelked.

koponyádat felnyitnám,
rejtett sarkaiból kivenném
az összes vágyat és gondolatot.

szemedből kisírnék mindent.

a kezdetektől üldözlek.
üldözlek, hogy megismerjelek végre.

hogy rájöjjek a titkodra, te nyomorult,
ki olyan vagy, mint a világ szajhája,
te hitetlen, te megfoghatatlan,
örökkön menekülő, hallgatag önmagam…

képzelgések

csatornában úszó lyukas szappanbuborék,
isten kezében üres kukák,
csempék között vergődő magány,
hajszál egy nejlonharisnyán:
gödörbe zuhant képzelgések mind.

-esténként ablakpárkányom
némaságában alszanak.