katicabogárszag

Tegnap este a Pub Fiction előtti parkolón végigsétálva katicabogárszagot éreztem. Erről eszembe jutott, hogy milyen volt régen.

Amikor felső tagozatos leszel (néha már hamarabb is) elkezdődik a klikkesedés. Azt hiszem mindenki tapasztalta már, így nem kell részletesen leírnom a folyamatot. Nálunk, az „elmaradott Alföldön” nem volt olyan, hogy menő lányok klikkje. Voltak az átlagos lányok (ide tartoztam én is) meg az átlagon aluliak. Kész, ennyi. Hiába tartoztam az átlagba, nem voltam boldog. Többre vágytam, valami másra, nem menőlányságra, hanem… nem tudom megfogalmazni még most sem, hogy mire. Nem akartam átlag lenni, de ha nem voltál átlag, akkor csak átlagon aluli lehettél.

Aztán jött a költözés Sopron mellé. Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, azt is vállaltam volna, hogy 12 évesen a nagyszüleimnél lakjak és a szüleimet csak 2-3 hetente hétvégén lássam, csak ne kelljen otthagynom Püspökladányt. Az imádott Püspökladány persze azóta megcsalt, átvert, átgázolt rajtam… érdemes volt annyit küzdeni miatta? Már nem fontos. Mindenesetre nem vettem észre, hogy a költözés lehetőség arra, hogy megkaparintsam azt a többet, amire mindig is vágytam, bár sosem tudtam volna elérni, ha ott maradok.

Hetedik és nyolcadik osztály Sopronban. Az elején engem is szekáltak, hiszen én voltam az új, viszont pár hét alatt úgy beilleszkedtem, ahogy az Alföldön sosem sikerülhetett egy új arcnak. Itt már a „menő lányok” közé tartoztam, vállaltam mindent, ami ezzel járt, a divatmajomságot, a kék Bondot, az olcsó vodkát sulibuli előtt… elégedett voltam, de utólag látom csak, hogy nem boldog. Átlagosabb voltam, mint valaha.

Középiskola… magamra maradtam, bár egy pillanatig sem voltam egyedül, hála kedves élettársamnak, aki még ezután a 4 év után is szivesen ül be velem valahová meginni egy sört és beszélgetni mindenféléről. Az elején meg akartam váltani a világot, tudtam, hogy majd én leszek az, aki… Hát egy szart. Nem voltam átlag, de világmegváltó sem, mégis ez a 4 év volt életem legszebb 4 éve. Boldog voltam, még ha ezt közben nem is vettem észre. Boldog vagyok, ha visszagondolok rá.

Azt a többet, amit már nagyon régóta keresek, még mindig nem találtam meg. Bár talán már közel vagyok hozzá, az erőt is érzem magamban, amivel megszerezhetem, mégsem akarom keresni. Hadd találjon meg az a bizonyos több. Én még ülök itt egy kicsit a katicabogárszagú nihilben… ez most jó.